A pénztárak szerepe

A magán- és önkéntes nyugdíjpénztárak alapvető célja, hogy tagjaik nyugdíj-megtakarításait olyan befektetésekben helyezzék el, amelyek hosszú távon legalább megőrzik, de inkább gyarapítják reálértéküket. A pénztáraknak mérlegelniük kell, hogy nagyobb biztonságú, alacsonyabb kockázatú eszközökbe fektetik a tagok vagyonát - például túlnyomórészt állampapírokba - amelyek ezen előnyös tulajdonságok mellett hosszú távon várhatóan alacsonyabb hozamot biztosítanak, vagy a nagyobb kockázatú eszközöket – jellemzően részvényeket – részesítik előnyben. Ez utóbbiak hosszabb távon magasabb hozamkilátással és növekedési lehetőséggel bírnak, rövidtávon azonban akár jelentős mértékű árfolyam- és így hozamingadozásnak vannak kitéve.

A választható portfoliós rendszer

A magánnyugdíjpénztárak választható portfoliós rendszerének lényege, hogy a nyugdíjkorhatárig hátralévő idő alapján a tagok három különböző befektetési csoportba, portfolióba kerültek besorolásra. A klasszikus portfolióba az került, akinek a nyugdíjkorhatár betöltéséig legfeljebb 5 éve van, a kiegyensúlyozott portfolióba tartozóknak legalább 5 és legfeljebb 15 évük, míg a növekedési portfolióba kerülők még legalább 15 évük van a nyugdíjig. A tagnak ugyanakkor megvan a választási lehetősége a portfoliók között, és a fenti automatikus besorolás csak akkor következik be, ha a tag maga nem választ. A szabad választást mindössze az az előírás korlátozza, hogy akinek kevesebb, mint 5 éve van hátra a nyugdíjig, az nem választhatja a növekedési portfoliót.

A három portfolió a kockázati profilban, és így a várható hozam nagyságában markánsan eltér egymástól. A növekedési portfólióban – ahova az automatikus besorolás alapján a pénztártagok túlnyomó többsége tartozik – a kockázatosabbnak tekinthető részvények, illetve a részvénybefektetéseken alapuló kollektív befektetések aránya legalább 40 % kell, hogy legyen, azzal a várakozással, hogy ezen hosszú időszak (legalább 15 év) alatt az ilyen típusú befektetések teljesítenek jól. Ez a nagyobb részvényhányad azt eredményezi, hogy gyakoribbá válnak a hozamingadozások mind negatív, mind pozitív irányban. A klasszikus portfolió alapvetően állampapírokat tartalmazhat, a részvényarány maximum 10 %, az ide tartozó tagok pénzét kevésbé kockázatos befektetési eszközökbe fektetik a pénztárak, annak érdekében, hogy lehetőség szerint biztosítsák a közvetlenül nyugdíj előtt álló tagok befektetésének rövidtávú értékállóságát. A kiegyensúlyozott portfolió kockázati szintben a klasszikus és a növekedési között található.

A rendszer bevezetésére a pénztáraknak 2007. január 1-től nyílt lehetőségük, kötelezővé pedig 2009. január 1-től vált. Az átállás döntően 2008. év folyamán kezdődött meg, év végére 8 pénztárnál működött választható portfoliós rendszer. Eközben érte el Magyarországot a pénzügyi válság, melynek következtében – mint a világon mindenhol – a befektetett eszközök értéke rohamosan és nagymértékben csökkent. 

Az átállás kockázatainak csökkentése érdekében, 2008. októberben módosultak a választható portfoliós rendszer szabályai, és a fent ismertetett arányok elérésének határideje 2009. június 30. helyett 2011. június 30. lett, nagyobb befektetési döntési szabadságot adva ezzel a pénztáraknak a következő két évben.

A választható portfoliós rendszer 2008. évi tapasztalatai rámutatnak arra, hogy az életkor alapján differenciált portfoliók képesek csökkenteni a kockázatokat, mivel a nyugdíjkorhatárhoz közel lévő, azaz klasszikus portfolióba sorolt tagok hozama kedvezőbb, mint a kiegyensúlyozott, vagy növekedési portfolióban, ahol a negatív hozam kompenzálására még hosszabb időszak áll rendelkezésre a nyugdíjba vonulásig.

Kedvezőtlen befektetési környezet

Rontotta a helyzetet, hogy az árfolyamok csökkenése nem csak a részvényeknél következett be (amelyekről már köztudott, hogy hajlamosak gyakran, és jelentős árfolyammozgásokat produkálni mindkét irányban), hanem a „biztonságosnak” tekintett állampapíroknál is, amelyek közel 60 %-át képviselik a pénztári befektetéseknek. Ez utóbbi különösen nehezen érthetőnek és elfogadhatónak bizonyult a pénztártagok körében. Az állampapírok árfolyamcsökkenése ugyanakkor szintén a piaci folyamatok következménye, azonban ilyen mértékben csak ritkábban fordul elő (bár volt már rá példa 2003. év végén).

A táblázatból látható, hogy mind a magyar, mind a közép-európai részvények árfolyama átlagosan több mint felével zuhant az elmúlt év folyamán, és ezt a csökkenést a pénztárak befektetési stratégiáján belül a biztonságot, a stabilitást megtestesítő magyar állampapírok hozama nem tudta ellensúlyozni.

A negatív nyugdíjpénztári hozam 2008-ban a világon mindenhol tapasztalható jelenség, nem magyar sajátosság. A veszteség mértéke természetesen a befektetési portfolióktól függött.

A részvények árfolyamcsökkenése talán nem igényel különösebb magyarázatot, ritkább jelenség viszont, hogy az állampapírok esetében is árfolyamveszteségről kell beszélnünk.
A pénztárak befektetéseinek értékelésekor az eszközök értékét meghatározott időközönként meg kell állapítani és ez alól nem képeznek kivételt az állampapírok sem. Az állampapírok esetében is meg kell állapítani, hogy milyen értéken tudná a pénztár az adott napon eladni azokat, mindezt annak ellenére, hogy ilyen szándékuk nincs, mivel az állampapírok a lejáratukkor garantáltan megfizetik mind a névértéket, mind a kamatokat. A lejáratig tartó időszakban azonban az állampapírok árfolyama is ki van téve a piaci hatásoknak, árfolyamuk emelkedhet, illetve csökkenhet. Ez utóbbi történt 2008 folyamán több alkalommal is, amikor a hiányzó kereslet, és a magyar állampapírjaiktól szabadulni kívánó befektetők eladási nyomása erőteljesen csökkentette a forgalomban lévő állampapírok árfolyamát, és növelte a portfoliók veszteségét. A jegybanki alapkamat egyéb okokból szükségessé vált 3 százalékpontos emelése is hozzájárult a pénztári portfoliókban tartott állampapírok piaci értékének csökkenéséhez. Meg kell azonban említeni, hogy a portfoliókban lévő állampapírok a futamidejük lejáratakor biztosítják azt a hozamot, amellyel vásárlásukkor számoltak.

A jövőben is minden bizonnyal előfordul, hogy egy-egy évben az elért eredmény nem pozitív, hanem negatív összegű lesz, ami az egyéni számlákon is időről-időre megjelenő veszteséget jelenthet. Ezt azonban a pénztártagság ideje alatt hosszú távon kiegyenlíthetik a magasabb kockázattal rendelkező, de magasabb hozamot eredményező eszközök.

A megalakulásától vizsgálva a magánnyugdíjpénztárak befektetési eredményét, az alábbi grafikont kapjuk.

A piros oszlopok az egyes években elért befektetési eredmény nagyságát jelzik, míg a kék vonal a folyamatosan felhalmozott eredményt mutatja. A halmozott eredmény trendje láthatóan jelentősen megtört 2008-ban, azonban év végén így is a pozitív tartományban található, ami azt jelenti, hogy az elmúlt 11 évet nézve a magánnyugdíjpénztárak az egyéni számlákon jóváírt befizetéseket megőrizték, azokon ezen az időtávon – a tavalyi rossz hozamteljesítmény ellenére – pozitív hozamot értek el.

A hozamközleményben szereplő adatok értelmezése

Nettó hozamráta 2008

2008-ban a befektetetéseken elért hozam a vagyon százalékában, a vagyonkezeléssel összefüggő költségek levonása után. A pénztár egészére, illetve választható portfoliós rendszer esetén a portfolió egészére vonatkozik, az egyes pénztártagok egyéni számlájának hozama ettől eltér, mivel minden tagnak más időpontban eltérő összeg érkezik egyéni számlájára.

Referencia hozamráta 2008

Minden pénztár rendelkezik befektetési politikával, amelyben a befektetési időszak előtt meghatározza, hogy milyen értékpapírokba fektet. Minden értékpapírfajtákhoz kiválaszt jellemző mutatókat, ún. referencia-indexeket. A referencia-indexek időszaki mozgásából egész évre kiszámítható a referencia-hozamráta. Ez az a mutató, amihez a pénztár (illetve vagyonkezelőjének) befektetési teljesítményét mérni lehet.

Ha például egy pénztár 30 % magyar részvénybe és 70 % magyar állampapírba kíván befektetni, akkor referencia-indexnek részvénye esetén a BUX index, állampapír esetén a MAX index lehet. Év végén a BUX teljesítménye (azaz az index záró és nyitó értékének hányadosa) X%, a MAX teljesítménye Y%. A referencia-hozamrátát súlyozással kapjuk meg: 0,3 * X% + 0,7 * Y%.

A valóságban természetesen a portfoliók és a referenciahozamok ennél jóval összetettebbek, de a fenti példa az elvet jól szemlélteti.

Átlagos 10-éves hozamráta (1999-2008)

Mivel a nyugdíjpénztári befektetések időtávja jellemzően több évtized, ezért a befektetési teljesítményt is hosszabb távon kell értékelni. Ezt a célt szolgálja a 10-éves hozamráta, amit az elmúlt 10 év nettó hozamaiból mértani átlagolással számítanak a pénztárak. Mivel átlagos mutató, értékét úgy értelmezhetjük, mintha az elmúlt 10 év mindegyikében ez lett volna a pénzár nettó hozama. A hozamráták ebben az időszakban természetesen változtak, de az átlagolás ezt a hullámzást „kisimítja”, és végeredmény szempontjából ugyanazt adja.

Átlagos éves referencia-hozamráta (2002-2008)

A 10-éves hozamrátánál leírtakat a referencia-hozamrátákra alkalmazva kapjuk meg ezt a mutatót. Értékelésénél, a 10-éves hozamrátával való összevetésnél feltétlenül figyelembe kell venni, hogy 2002. előtt nem kellett éves referencia-hozamrátát számítani, így csak 7 év adatai állnak rendelkezésre.

Vagyonnövekedési mutató

Új mutató, először most jelenik meg a nyilvánosságra hozatalban. Egy átlagos pénztártag egyéni számlájának átlagos hozamát jellemzi. A hozamrátával ellentétben figyelembe veszi, hogy az egyes hozamrátákat mekkora nagyságú vagyonon érte el a tag az elmúlt 10 évben, így a kezdeti, kisebb vagyonon elért hozamrátáknak kisebb jelentőségük van, mint a későbbi, nagyobb vagyonokra vonatkozóknak.

Reálhozam

A hozamokról szóló közlemény végén közölt 10-éves átlagos inflációs adat felhasználásával képet kaphatnak a tagok, hogy ebben az időszakban a pénztári befektetések meghaladták-e az inflációt. A 10-éves átlagos infláció értéke 6,45%, ha a pénztár 10-éves nettó hozama például 8%, akkor a reálhozam 1,08/1,0645=1,01456, azaz kerekítve 1,46%. Ez azt jelenti, hogy átlagosan az elmúlt 10 éves időszak minden évében a pénztári hozam közel másfél százalékkal nagyobb volt az inflációnál, tehát a pénztári befektetés vásárlóértéke ennyivel növekedett.

2009. március 10.

Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete